kontraszt

jövőm, mint a festék,
és az idő szétfolyik,

néha bánatosan ébredek,
a világ eltaszít.

olykor lomha múltam éltet,
máskor nincs szebb,
mint a mostan,

végül minden gondolatom
kiterülve fekszik,
holtan.

létegyveleg

elkapott a foszlány,
hogy a létünk csak egy ábránd.

miért vagyunk mi? kik vagyunk?
és miért jár át a félelem?
mik vagyunk mi? mit teszünk,
ha megszűnik a lételem?

ez a hang a fejedben,
egy kósza mosoly,
nemde?
olyan érdekes
a képlet,
amit befogad
az elme.

lélegezni, látni, kérni,
adni, kapni, szeretni,
félni, élni, átvészelni
rossz időket, feledni

álomvilág

álmodj csak, remélj
és soha ne félj

vész

rengetegben elveszve fekszel
rendetlen
fekszel elveszve rengetegben

négyes-hatos

néha elvérzel,
ha érzel

virtuál-realitás

virtuális barátságok tömkelege fojtogat,
képernyőn keresztül sírod át már minden gondodat,

billentyűzet váltja fel a szépségét e pillanatnak,
nem figyelsz, majd csodálkozol : érzelmeid elillanak.

csempénülve

hideg csempe, mi
színesebb, mint ti

folyosó

ragyogó napsütés,
a nagy semmittevés

ömlik

egyik környezet se jó,
úgy ömlik a hazug szó

jövőkép

képzeld el és lásd,
miként leszel más

mert

félelem és reszketés
a semmibe meredés

oktíz

telik, múlik, kifut, megáll
kifut, múlik, telik, lejár

dézsa-eső déjà vu
az agynak

köveken kopogó ön-
magadnak

egy elmosódott mese
vesztese.

kifut, múlik, telik, lejár,
telik, múlik, kifut, megáll

gondola gondolat

a régi szép időkben ártatlanság
volt a lét, a tét
mivé vált mára minden báj?
a tudatlanság jó erény

gondolázhatunk, ha gondolod
a Duna lassan jobban árad,
mint a hazug képetekből
folyó szavak, vészkijárat

után fut az ember,
bevesz minden ígéretet,
letesz erről-arról,
eldob téged, de ez kit érdekel?

léleklánc

néhány álom olyan,
mint egy tű a szénakazalban,
elveszve felgyújtandó múltat
sugároz, halhatatlan

a kötődés,
a törődés
sellő-kecsesen
ingoványban

vész el mind,
pusztul az elméd,
minden szélén,
tétovátlan

álldogál a fény,
nem halad semerre,
és tudod már,

arcbamászó lett a léte,
léleklánc, nem unod már?

szomj

szomjazik a megoldásra
minden ember,
mégse látja,

miként pusztít percet lelke,
végtelen űr sokasága.

destruktív a létetek,
hogy azt hiszitek,
nincs remény,

erő kell ide, ne próbálkozz,
tudatlanság! jó erény?

múltbéli óda

/álmatlan világnak/

láthatatlan szívnek
minden érzés tompa,
a lomha napok
összefolynak,

egyre sűrűbb felhők,
félelem,
érzelemmentes kényelem
és kényszer,
kényszer karol át.

most hallgatag a szél is,
beszédtelen, ki beszél is.

hozzád szól, de nem érted,
hozzád ér, de nem érzed,
átölel, de ellököd,
törhetetlent megtöröd.

pupilla-színdarab

már-már mámoros a tavasz,
mely bevándorol az ablakon,
egy telihold födte este,
e ragyogó alkonyon.

pupilla-színdarabot ír az ég,
most olvass bele, lásd,
miként jön létre a lét, a tér,
az örök vonzódás.

kilencszáztizenhárom

szublimáló testem,
egy autóban, Budapesten,
elfeledem lelkem,
gondjaimat föld alá temessem?

képzeld,

beléd látok. üvegfalak vesznek körbe téged,
félretennéd bánatod, nem?
de mint mindig, most sem érted.

kérlek,

töröld most ki életed,
vagy kezdj egy újat.
sose bánd, hogy a régi
nem mutat már utat.

ha

elveszett már minden,
és a legkönnyebb is nehéz
ha már igaz barát nincsen,
ez az egész világ lenéz,

én csak

felnézek az égre,
de nem látok mást, csak engem,
ha majd észre veszem végre,
megértettem kit szerettem,

kiben láttam én a rosszat,
csekély gyorsasággal üldöztem,
hányszor mondtam neked, hozd hát,
mikor álmaimban fürödtem?

titoktalan

felettem
önfeledt
napsugár
ragyogja
égboltom
minden kis
zugát,

törnek a
felhők is,
felhőtlen
felszínt is,
napok is
festenek
aurát.

a lét
a tét.

a fény,
az éj,
már nem
számít,
de én,
a tény,
igen.

idegen agy :
hidegen hagy.

itt vagy most te,
múltad mosd le.

tisztábbak a nappalok,
és tiszta most az elmém,
lelkeink ártatlanok,
te angyal, szállj le mellém.

tag

nem a lélek tesped,
most a közeg az, mi eltaszít,
az érzelemmentesseg,
minden ember szava megvakít.

az ország, melyben élek,
s melyben te élsz, igen kárhozó
a gondolat-tengerek útján
az jar csak, ki álmodó.

hogy van az, hogy nem fogom fel,
miért ilyen e környezet,
és mégis az vonzz téged is,
mi eltaszít, ez förtelem.

bár olyan társadalmunk lenne,
hol boldogságunk dominál,
mint gyerekkori gondmentesség,
minden nap egy új világ.

érzelmek kavarnak fel,
mint folyókat a szél,
én remélem, ki mas utat jár,
egyszer hazatér.

elmetenger

fényben úszó zúzmarák az
esti ködben fáznak,

ó, te csendes, deres világ
bár az enyém lennél..
bárcsak!

fejthetetlen fejvesztve,
feledthetetlen fejvesztőben,

elveszetten keringek,
és esélyes, hogy megőrültem.

mutass utat, magad mellett,
figyelj rám, s az elméd

figyel majd rád, megkérdez,
te válaszolsz és megvéd.

képzelet lelet

élvezet a képzelet,
a gondolat, hogy van remény,
a mának el, de olyan szép
a jövőkép, hogy mit sem ér.

innováció

az ember sosem fogja fel,
hogy milyen rövid az ő élete.

értékeket rombol,
minden pillanat a holnapról szól.

ma kell élni, alkotni,
gondolkozni és harcolni,

ma kell félni, hibázni,
nem várni, inkább lábraállni.

minden egyes másodperced
értékeld, örülj, hogy élhetsz,

nevess, sírj vagy ordíts,
csinálj bármit, ami különbbé tesz.

ne más életéd éld,
senkinek se kell itt megfelelni,

ne hazudj a képedbe,
add önmagad, és merj szeretni!

vállald fel az érzéseid,
késő lesz már megbánni,

hogy hallgatag vagy, s fut az idő,
lehetetlen belátni?

adj hálát az embereknek,
s köszönetet, tiszteletet,

legyél mindig együttérző,
vedd észre a szeretetet!

használd ki a pillanatot.

teremts ezer gondolatot!

ne félj minden újtól és ne hátrálj.
lehet, hogy az "új" az, amire mindig is vágytál.

ne tagadd le ízlésed, és ne próbálj meg változni!
ha a sors akarja úgy, majd fogsz,
merj nagyokat álmodni!

szavakkal és szavak nélkül kommunikálj egyaránt,
nem veszíthetsz semmit, hiszen
minden megér egy próbát.

szeress, ölelj, csókolj, nevess,
nevess, csókolj, ölelj, szeress.