elme csere

napokon át cikáznék az elmédben
ha lehetne.

a legapróbb gondolatokban elmélyülten merengve.

nem érdekel, mit érzel,
mert nem változtat semmin.

nem tudom, hogy mit érezzek,
nem tudok én semmit.

léted életteljes képe elragadt,
egy rab vagyok,

ki szabadságra törni nem tud,
fogva tartják angyalok.

kik benned testesültek meg,
es szeretném, hogy érezd,

ragyogó vagy, tekintetedben elvesztem,
kérlek élvezd.

"egyszer lépj majd ki az utcára
és állj meg, jól nézz körbe"

biztos gyonyorű a felszín,
míg a belső olykor görbe.

hogy lehet, hogy nincs görbéd
és harmónikus minden,

hogyha elviekben, s gyakorlatban,
ilyen ember nincsen?

mámoros az este, mégis megszakadt, és álmatlanul
azon tűnődök, miért ismertelek meg, varatlanul.

tag

nem a lélek tesped,
most a közeg az, mi eltaszít,
az érzelemmentesseg,
minden ember szava megvakít.

az ország, melyben élek,
s melyben te élsz, igen kárhozó
a gondolat-tengerek útján
az jar csak, ki álmodó.

hogy van az, hogy nem fogom fel,
miért ilyen e környezet,
és mégis az vonzz téged is,
mi eltaszít, ez förtelem.

bár olyan társadalmunk lenne,
hol boldogságunk dominál,
mint gyerekkori gondmentesség,
minden nap egy új világ.

érzelmek kavarnak fel,
mint folyókat a szél,
én remélem, ki mas utat jár,
egyszer hazatér.