álmatlan

még mindig bús a napkeltének
rózsaszínes árnyalata,
belenézek minden reggel,
álmatlanul, bánatosan.

világosság borít mindent,
mégsem nyit be hozzám,
mikor színkavalkád-átmenetben
pompázik az ország.

csak a hideg szél az most,
mi bekopog az ablakon,
ha tehetném, becsuknám,
meg sem próbálom,
mert nem tudom.

eltűntek a csillagképek,
s kitisztult az ég is,
bárcsak kitisztulna lelkem,
s végre kitisztulnék én is.

pillangók és hurrikánok

elviselhetetlen emberek sokasága
áll előttünk,
kik áthágják a szabályokat,
s mindent, amit tűrtünk.

most próbáljunk meg csendesen
hát félreállni, okosan?
vagy harcoljunk? mert értelmetlen
harcnak is csak nyoma van.

viseljünk el mindent, mikor
felrobbanunk belülről?
ne tegyük meg most, mire már
gondoltunk a kezdettől?

mi leszünk az aljanép,
mert igazunk volt mindig is,
s ha meghallják az igazat,
csak akkor fognak szidni is.

a következmény alakít egy képet
rólad manapság, mi hiába lett
félrerakva, nincs belőle tanulság.

csak megítélnek név alapján,
gondolkodás nélkül,
egy szót sem szólnak hozzád,
aztán csalódnak majd végül.

kettősség

kollektív a büntetés,
már te írod a szabályaim,
megszegem, mert miért ne tenném?
ne ismerd a határaim.

fossz meg minden hétköznaptól,
szívd ki minden energiám,
ezért vagy te bennem, nemde?
pusztíts ki, te úgyis utálsz.

lépj ki néha testemből, és
nézd meg, milyen boldog leszek,
öntsön el a féltékenység,
lepődj meg, vagy el se megyek.

intézd el, hogy szótlan napból
több legyen, mint beszédes,
szegd meg minden ígéretem,
összeomlás? esélyes.

lökd el minden szerettemet,
s áruld el a titkainkat,
saját magad verted át,
és csak az igaz barátokat.