titoktalan

felettem
önfeledt
napsugár
ragyogja
égboltom
minden kis
zugát,

törnek a
felhők is,
felhőtlen
felszínt is,
napok is
festenek
aurát.

a lét
a tét.

a fény,
az éj,
már nem
számít,
de én,
a tény,
igen.

idegen agy :
hidegen hagy.

itt vagy most te,
múltad mosd le.

tisztábbak a nappalok,
és tiszta most az elmém,
lelkeink ártatlanok,
te angyal, szállj le mellém.

tag

nem a lélek tesped,
most a közeg az, mi eltaszít,
az érzelemmentesseg,
minden ember szava megvakít.

az ország, melyben élek,
s melyben te élsz, igen kárhozó
a gondolat-tengerek útján
az jar csak, ki álmodó.

hogy van az, hogy nem fogom fel,
miért ilyen e környezet,
és mégis az vonzz téged is,
mi eltaszít, ez förtelem.

bár olyan társadalmunk lenne,
hol boldogságunk dominál,
mint gyerekkori gondmentesség,
minden nap egy új világ.

érzelmek kavarnak fel,
mint folyókat a szél,
én remélem, ki mas utat jár,
egyszer hazatér.

elmetenger

fényben úszó zúzmarák az
esti ködben fáznak,

ó, te csendes, deres világ
bár az enyém lennél..
bárcsak!

fejthetetlen fejvesztve,
feledthetetlen fejvesztőben,

elveszetten keringek,
és esélyes, hogy megőrültem.

mutass utat, magad mellett,
figyelj rám, s az elméd

figyel majd rád, megkérdez,
te válaszolsz és megvéd.

képzelet lelet

élvezet a képzelet,
a gondolat, hogy van remény,
a mának el, de olyan szép
a jövőkép, hogy mit sem ér.