elragadtatott

alkonyodott, fújt a szél, és becsuktam az ablakokat,
elképesztő gondtalanság árasztotta világomat

pillangóhatásként tört rám, fülbemászó dallammal
fényt hozott a sötétségbe, finom pillantásával

mondd, miért nem olyan tökéletes minden, mint e pillanat?
én ezért élek, ezért élnék, adj hát nekem alkalmat

boldogságra, s bujaságra, felejtsd el a múltat,
bár a mának élnél, mert a múlt csak tönkrejuttat

érthetetlen harcainknak értelme még sose volt,
észhez fogok térni, nem hagyom neked, hogy lerombolj

álmatlan

még mindig bús a napkeltének
rózsaszínes árnyalata,
belenézek minden reggel,
álmatlanul, bánatosan.

világosság borít mindent,
mégsem nyit be hozzám,
mikor színkavalkád-átmenetben
pompázik az ország.

csak a hideg szél az most,
mi bekopog az ablakon,
ha tehetném, becsuknám,
meg sem próbálom,
mert nem tudom.

eltűntek a csillagképek,
s kitisztult az ég is,
bárcsak kitisztulna lelkem,
s végre kitisztulnék én is.

pillangók és hurrikánok

elviselhetetlen emberek sokasága
áll előttünk,
kik áthágják a szabályokat,
s mindent, amit tűrtünk.

most próbáljunk meg csendesen
hát félreállni, okosan?
vagy harcoljunk? mert értelmetlen
harcnak is csak nyoma van.

viseljünk el mindent, mikor
felrobbanunk belülről?
ne tegyük meg most, mire már
gondoltunk a kezdettől?

mi leszünk az aljanép,
mert igazunk volt mindig is,
s ha meghallják az igazat,
csak akkor fognak szidni is.

a következmény alakít egy képet
rólad manapság, mi hiába lett
félrerakva, nincs belőle tanulság.

csak megítélnek név alapján,
gondolkodás nélkül,
egy szót sem szólnak hozzád,
aztán csalódnak majd végül.

kettősség

kollektív a büntetés,
már te írod a szabályaim,
megszegem, mert miért ne tenném?
ne ismerd a határaim.

fossz meg minden hétköznaptól,
szívd ki minden energiám,
ezért vagy te bennem, nemde?
pusztíts ki, te úgyis utálsz.

lépj ki néha testemből, és
nézd meg, milyen boldog leszek,
öntsön el a féltékenység,
lepődj meg, vagy el se megyek.

intézd el, hogy szótlan napból
több legyen, mint beszédes,
szegd meg minden ígéretem,
összeomlás? esélyes.

lökd el minden szerettemet,
s áruld el a titkainkat,
saját magad verted át,
és csak az igaz barátokat.

foszlány

fogjatok el, tépjetek szét,
ne hagyjatok aludni,
raboljatok időt tőlem,
tanítsatok hazudni.

alkossatok emlékeket,
tervezzétek életem,
haljatok ki néha napján,
mint emberekből értelem.

pusztítsátok el a rosszat,
tegyük félre együttesen,
koncentráljunk csak a jóra,
kívül-belül, felületen.

vezessetek utamon,
és nem terellek el titeket,
vonzzatok hát olyanokat,
kiket tényleg szerethetek.

aggasszatok, fosszatok meg
sok értékes pillanattól,
miért ne tudnám elengedni,
azt amit még nem is tartok?

ne legyetek zajjal teli
kavalkádnak tagjai,
szétrobban a fejem ettől,
elfelejtek hallani.

formáljatok patakokat,
áradjatok velem tova,
terjedjetek fénysebesen,
és elszállhatunk valahova..

kergesd el a félelmeid,
kinyílik majd minden kapu,
kérdezz, felelj önmagadnak,
nevess, élj, gondolkozz, tanulj!