én is

emlékszem kora tavaszi nap
minden egyes szavára,
bár emlékeznék hogyan kéne
felejtenem valahára..

emlékezz te is felejteni,
s felejtsd el a múltat,
de neked tudnod kéne már,
a múlt még mindig tönkre juttat.

szubjektív

egy

halhatatlan,
hallhatatlan,
ámulatos,
álmatlan

szó,
mondat,
gondolat.

meghallod, s
elfelejted gondodat.

kevesebb több

most a hóesésben állva,
azon gondolkozom, hátha

könnyed

nyitott szemmel álmodnod
kétségtelenül lehetetlen

lenne, hogyha fantáziád
feketében tündökölne

engedd hát most megismernem
tested, mint a tenyeremet,

elfeledtem, milyen érzés,
csukott szemmel, énfelettem

fáknál magasabbra szállni,
meghódítani az eget,

felhőt törni, mániákus
szónélküli eszmecsere

keretében ordítani,
levenni az álruháid,

elengedni sztereótip
gondolatok sokaságát,

megfékezni szomjúságod
csúcsosodó kínosságát,

mosolyogni, önfeledve,
szónélkül, vagy hangosan,

könnyedén fog menni, hogyha
van, mi téged betakar

a problematika térképe

lepergett az életed két
szemed előtt, képtelenség

félelemben élned, ha még
nem lep el a végtelenség

múlnék, néha kétséges,
hogy zuhannék-e mindhalálig

ítélkezz hát felettem, ha nem ismersz,
hisz úgyse számít

mit gondolsz, én mit gondoltam,
mikor letekintettem

az ablakomból, tériszonnyal,
felhőtlenül, jókedvvel?

ragyogó

félhomályban fényáradat köszönt be az ablakodon
régen volt, hogy tekinteted ragyogott az alkonyokon

szabályt szegve, nem ismerve önmagadat feledvén, hát
észrevetted, mi a kulcs, és magától nyílt ki a vén zár

körbe, görbe gondolatmenetáradat folyót alkot,
ott, ahol a kosz, a por, a semmittevés uralkodott

lángelméjű, csodálatos, elképesztő világok már
megnyíltak előtted, végtelen az út, hol senki se járt

nyugat

kavalkád
a gondolat-
menetszél
fújja arcomat,

már holt az idő
és a szó,
én azt sem
tudom, ki a jó.

egyre szürkébb
ez a környék,
bár nem volt
soha élet benne,

egyetlen egy
dolog, csak
egy ember volt,
ki kiszínezte.

eltűntél, távolodsz,
emlékezz, ki voltál,
nem tudom felfogni,
ki miatt változtál.

tekintetmentes

nem értem meg,
milért kell ez,
és miért nem tudsz
már visszatérni,

itt vagyok,
de nem leszek,
és késő lesz
elnézést kérni.

kívánom, hogy észrevedd
és feldolgozd az
embereket,

segíteni próbálnak,
míg mások már csak
elterelnek.

állj hát fel,
vagy dőlj össze
és legyél végre
átlagos,

egyre inkább
hidegen hagy
miért vagy éppen
bánatos.

nem számít, ha
az hagy el,
ki egyre inkább
tönkretesz,

aki voltál,
gyönyörű volt,
nem kéne,
hogy elfeledd.

elragadtatott

alkonyodott, fújt a szél, és becsuktam az ablakokat,
elképesztő gondtalanság árasztotta világomat

pillangóhatásként tört rám, fülbemászó dallammal
fényt hozott a sötétségbe, finom pillantásával

mondd, miért nem olyan tökéletes minden, mint e pillanat?
én ezért élek, ezért élnék, adj hát nekem alkalmat

boldogságra, s bujaságra, felejtsd el a múltat,
bár a mának élnél, mert a múlt csak tönkrejuttat

érthetetlen harcainknak értelme még sose volt,
észhez fogok térni, nem hagyom neked, hogy lerombolj

álmatlan

még mindig bús a napkeltének
rózsaszínes árnyalata,
belenézek minden reggel,
álmatlanul, bánatosan.

világosság borít mindent,
mégsem nyit be hozzám,
mikor színkavalkád-átmenetben
pompázik az ország.

csak a hideg szél az most,
mi bekopog az ablakon,
ha tehetném, becsuknám,
meg sem próbálom,
mert nem tudom.

eltűntek a csillagképek,
s kitisztult az ég is,
bárcsak kitisztulna lelkem,
s végre kitisztulnék én is.

pillangók és hurrikánok

elviselhetetlen emberek sokasága
áll előttünk,
kik áthágják a szabályokat,
s mindent, amit tűrtünk.

most próbáljunk meg csendesen
hát félreállni, okosan?
vagy harcoljunk? mert értelmetlen
harcnak is csak nyoma van.

viseljünk el mindent, mikor
felrobbanunk belülről?
ne tegyük meg most, mire már
gondoltunk a kezdettől?

mi leszünk az aljanép,
mert igazunk volt mindig is,
s ha meghallják az igazat,
csak akkor fognak szidni is.

a következmény alakít egy képet
rólad manapság, mi hiába lett
félrerakva, nincs belőle tanulság.

csak megítélnek név alapján,
gondolkodás nélkül,
egy szót sem szólnak hozzád,
aztán csalódnak majd végül.

kettősség

kollektív a büntetés,
már te írod a szabályaim,
megszegem, mert miért ne tenném?
ne ismerd a határaim.

fossz meg minden hétköznaptól,
szívd ki minden energiám,
ezért vagy te bennem, nemde?
pusztíts ki, te úgyis utálsz.

lépj ki néha testemből, és
nézd meg, milyen boldog leszek,
öntsön el a féltékenység,
lepődj meg, vagy el se megyek.

intézd el, hogy szótlan napból
több legyen, mint beszédes,
szegd meg minden ígéretem,
összeomlás? esélyes.

lökd el minden szerettemet,
s áruld el a titkainkat,
saját magad verted át,
és csak az igaz barátokat.

foszlány

fogjatok el, tépjetek szét,
ne hagyjatok aludni,
raboljatok időt tőlem,
tanítsatok hazudni.

alkossatok emlékeket,
tervezzétek életem,
haljatok ki néha napján,
mint emberekből értelem.

pusztítsátok el a rosszat,
tegyük félre együttesen,
koncentráljunk csak a jóra,
kívül-belül, felületen.

vezessetek utamon,
és nem terellek el titeket,
vonzzatok hát olyanokat,
kiket tényleg szerethetek.

aggasszatok, fosszatok meg
sok értékes pillanattól,
miért ne tudnám elengedni,
azt amit még nem is tartok?

ne legyetek zajjal teli
kavalkádnak tagjai,
szétrobban a fejem ettől,
elfelejtek hallani.

formáljatok patakokat,
áradjatok velem tova,
terjedjetek fénysebesen,
és elszállhatunk valahova..

kergesd el a félelmeid,
kinyílik majd minden kapu,
kérdezz, felelj önmagadnak,
nevess, élj, gondolkozz, tanulj!

rés

rés van a kerítésen,
hazug közeg alkotta
az elmúlt hónapokban,
az elmúlt napokban.

még én sem látok át rajta,
ők tudnak minden foltról,
ami meg sem történt még,
és ami soha nem fog.

képzeld el a végzeted,
ne tervezd a jövőd,
tervezz, valósíts, élj!
de ne hagyd magad
magad mögött.