titoktalan

felettem
önfeledt
napsugár
ragyogja
égboltom
minden kis
zugát,

törnek a
felhők is,
felhőtlen
felszínt is,
napok is
festenek
aurát.

a lét
a tét.

a fény,
az éj,
már nem
számít,
de én,
a tény,
igen.

idegen agy :
hidegen hagy.

itt vagy most te,
múltad mosd le.

tisztábbak a nappalok,
és tiszta most az elmém,
lelkeink ártatlanok,
te angyal, szállj le mellém.

elme csere

napokon át cikáznék az elmédben
ha lehetne.

a legapróbb gondolatokban elmélyülten merengve.

nem érdekel, mit érzel,
mert nem változtat semmin.

nem tudom, hogy mit érezzek,
nem tudok én semmit.

léted életteljes képe elragadt,
egy rab vagyok,

ki szabadságra törni nem tud,
fogva tartják angyalok.

kik benned testesültek meg,
es szeretném, hogy érezd,

ragyogó vagy, tekintetedben elvesztem,
kérlek élvezd.

"egyszer lépj majd ki az utcára
és állj meg, jól nézz körbe"

biztos gyonyorű a felszín,
míg a belső olykor görbe.

hogy lehet, hogy nincs görbéd
és harmónikus minden,

hogyha elviekben, s gyakorlatban,
ilyen ember nincsen?

mámoros az este, mégis megszakadt, és álmatlanul
azon tűnődök, miért ismertelek meg, varatlanul.

tag

nem a lélek tesped,
most a közeg az, mi eltaszít,
az érzelemmentesseg,
minden ember szava megvakít.

az ország, melyben élek,
s melyben te élsz, igen kárhozó
a gondolat-tengerek útján
az jar csak, ki álmodó.

hogy van az, hogy nem fogom fel,
miért ilyen e környezet,
és mégis az vonzz téged is,
mi eltaszít, ez förtelem.

bár olyan társadalmunk lenne,
hol boldogságunk dominál,
mint gyerekkori gondmentesség,
minden nap egy új világ.

érzelmek kavarnak fel,
mint folyókat a szél,
én remélem, ki mas utat jár,
egyszer hazatér.

elmetenger

fényben úszó zúzmarák az
esti ködben fáznak,

ó, te csendes, deres világ
bár az enyém lennél..
bárcsak!

fejthetetlen fejvesztve,
feledthetetlen fejvesztőben,

elveszetten keringek,
és esélyes, hogy megőrültem.

mutass utat, magad mellett,
figyelj rám, s az elméd

figyel majd rád, megkérdez,
te válaszolsz és megvéd.

jelzőfény

szemeidben napsugarak
ölelik át létem,

érzem megvadulok,
felrobbanok, önmagam
sem értem.

csak a szél fúj,
s csak az eső esik,
ránk szakad az ég is,

érintésed várom, de szép álom,
vagy valóság ez mégis?

sugaraid vesd rám, kérlek,
világíts tovább

te jelzőfény az éjben,
te távoli barát.

képzelet lelet

élvezet a képzelet,
a gondolat, hogy van remény,
a mának el, de olyan szép
a jövőkép, hogy mit sem ér.